Armilla születése

2009. január 5.-ére vártuk Armillát, de nem lepődtünk meg, hogy ő sem siet hozzánk, úgy, mint nővére tette annak idején, jól érezte magát a pocakban.
Január 9-én reggel kellett mennünk vizsgálatra, szombatra esett, akkor voltam 40+4 napos terhes. A doki "jó alaposan" megvizsgált, mindent rendben talált, de onnantól voltak folyamatosan fájásaim, de nem rendszeresek.
Elmentünk vásárolni az Ikeába, onnan elmentünk kínait enni (itt már voltak olyan fájások, hogy majndem villát törtem), aztán irány az Auchanba kakaóscsigáért, mert mindent megadtam volna érte :)Ezalatt Cuki mama vigyázott Lilire!
Délután aludt egyet az egész család, aztán elmentünk Eta barátnőmékhez, mert régen találkoztunk és Lilinek már hiányzott a két fiú. Jót beszélgettünk, közben arra lettünk figyelmesek, hogy a fájások rendszereződtek, először 8 percesre, aztán 6 percesekre. Na ekkor gondoltam, hogy jó volna lassan hazaindulni :) 20 órára értünk haza, vettem egy forró zuhanyt, mert eddig mindig elmúltak a forró víz alatt a fájások - ha voltak. Na most nem múltak, sőt 3 percesre váltottak és ilyenkor már jócskán összeszorítottam a fogaimat. Na akkor gondoltam, hogy ennek a fele sem tréfa, szóltunk Anyunak, hogy itt az idő! Ők épp Érden voltak a nővéreméknél, így kellett egy kis idő míg ideértek.
23.30 körül értünk a kórházba, pont a dokim volt az ügyeletes. Elmondtam, hogy mi a helyzet, CTG igazolta, aztán jött a vizsgálat. Áll leesett, ugyanis a fájások ellenére csak 1 ujjnyira voltam nyitva, Armilla feje meg sehol nem volt, messze a szülőcsatornától.
Adatokat felvették míg CTG alatt voltam, aztán kiderült, hogy el van írva a kiskönyvembe a vércsoportom, hurrá...Kinek vagyok láb alatt? :) Aztán kaptam a streptococcusra antibiotikumot vénásan, amitől azt hittem itt a vége az életemnek, olyan rosszul lettem tőle... Ki is esett pár perc, a doki itt vicceskedett, hogy semmi nem történt ezalatt, csak beszéltem a gyerekkoromról, stb... :)
Utána felvettem a szexis kórházi hálóinget, borotválás, beöntés...
Aztán elfoglaltuk a szülőszobát, ami nagyon szépen fel volt újítva. Kád, zene, minden ami kell :) Jól körbenéztem, amikor még észnél voltam :)Beöntés meghozta az eredményt, de wc papír sehol... Apa lement a kocsiba a nagy táskáért, és közben megkérték ha már lenn van, zárja be a szülészetet :)
0.30 körül burkot repesztettek, aztán jött az oxitocin... nem sokat váratott magára a fájás, ha lett volna rá erőm, átrendeztem volna a szülőszoba falát az tuti. Fél óránként-óránként vizsgált a doki, de sajnos eredménye nem volt. Mivel annyira nagyon szerettem volna természetes módon szülni, reggel 6-ig kaptam időt. Próbáltam én mindent, fekve, ülve, menve, labdán, nem adtam fel.. de sajnos nem történt semmi. 6 órakor így már úgy vártam a császárt, mint a messiást! Pont műszak váltás volt, a lehető legjobbkor... A dokimon kívűl senki nem törte össze magát, én meg már csillagokat láttam a fájdalomtól. Amikor megláttam az anesztest, már csak arra gondoltam, bökjön már, hogy elmúljanak a fájások. Megint cicapóz (fájásokkal hogy lehet? ), ugrás a döféseknél, sebaj. Na onnantól megkönnyebbülés... egy darabig.
Mindenki bemosakodott, tisztára Vészhelyzet feeling volt, ugrás körém... ott jelenti be az egyik műtös, hogy 6 hetes terhes, mindenki gratulál... ő panaszkodik, milyen hányingere van... Na mi van már, gondoltam magamban? Aztán éreztem a vágást (persze nem fájt, de az érzés, hogy vágnak, aztán húznak... az megvan). Liliből tudtam, hogy egy perc és hallom a gyönyörűséges sírást! De semmi nem történt, csak egyre többen gyűlnek körém és érzem, hogy rángatják ki a gyereket, de nem jön! Baj van kérdésemre néma csönd, aztán az altatós aszisztens (nekem) hosszú percek múlva, hogy á, dehogyis, mindjárt kinn van! Aztán azt éreztem, hogy annyira rángatják a hasamból a gyereket, hogy ha nem vagyok lekötve, leesek az asztalról. Aztán újabb mondat, hogy 'nem csoda, hogy nem tudta megszülni, 2szer a nyakán van a köldökzsinór és egyszer a hasán'. Aztán meghallottam a Drágaságunk csodálatos sírását 7.16-kor és én is rázendíttem! Nagy megkönnyebbülés volt, hogy akkor innentől már minden rendben lesz!
Megmutatták nekem Armillát, puszit is adhattam neki! A gondolatomban az volt, hogy milyen gyönyörű és milyen pici! 3100 gramm volt (és 50cm, de ezt később tudtuk meg).
Apucinak kivitték Armillát és dajkálhatta, elkísérte felöltözni és elvitték picit melegedni! Addig engem összeraktak (jó munkát végzett a doki ismét). Műtős"fiúként", aki kitolt a műtőből a legjobbat fogtam ki, megmondta, hogy szerda esténként a Capellában lép fel! De megmondom őszintén, ilyen jófej ember ritka :) Kellett nekem aznap, kár, hogy amikor kiment a fájdalomcsillapító, már nehezebben tudtam nevetni a poénjain! Kitolt a műtőből (előtte hajamat belőtte, hogy valahogy kinézzek a családnak :) ) és ott várt a Szerelmem és a családom egy része!
Nagyon boldog voltam, hogy megszületett második kislányunk, hogy túl vagyunk az egészen!
Sajnálom, hogy megint császár lett, de mindennek meg van a miértje. Ha sikerül tágulni és megszülni, ki tudja, még baj is lehetet volna.
Most 5 héttel később írtam meg a szüléstörténetet, tehát már tompultak az érzések a fájdalom után, de hogy mégegy császárnak beadjam a derekam? Hát egyenlőre az hiszem kizárt...

Drága Szerelmem!

Itt is köszönöm, hogy ott voltál velem a vajúdás alatt, hogy segítettél mindenben, hogy ugrottál szorítani a kezem ha fájás jött, hogy elviselted a parancsolgatásaimat, hogy ne egyed a ropit a fájás alatt! NAGYON SZERETLEK!

Folyt.köv.